A külső kemence rendszerint nagyobb volt, mint belső társaik. Tűztere a talajszint alá nyúlt le, ezért szája elé süllyesztett előteret ástak.
A szabadon álló kemencék előnye az volt, hogy nyári időszakban nem melegítették fel a lakást, ha sütöttek-főztek bennük. télen viszont a belső kemencéket használták, mert így védve voltak az időjárás viszontagságaitól, és a sütéskor keletkezett meleg a szobát is felfűtötte. Ezért a külső kemencéket csak időszakosan, jobbára nyáron használták.
A 19. században a külső kemencék szerepe lényegesen nem módosult; kiegészítő sütőhelyekként használták őket. Jelentőségük a 19. század végén, még inkább a 20. század első felében nő meg, mikor a szobai kemencék lassú visszaszorulása megkezdődik. Az átalakított lakóházak udvarán a kenyérsütést, de gyakran a húsfüstölést is a külső kemencékben végzik.
Sütésfőzés kemencében
A kemencét a fűtés mellett elsősorban sütés-főzésre használták. A kenyéren kívül különböző sülteket, tésztákat és süteményeket készítettek benne. Kiválóan lehetett leveseket, főzelékeket főzni a kemencében, de a gyümölcs aszalására is alkalmas volt. A ház körül adódó szárítási, párolási munkákat is itt végezték. Kendert, tüzelőt szárítottak a félig kihűlt kemencében vagy fonalat pároltak benne.
A dohos cserépedény is itt kemencézték, hogy kellemetlen szagát elveszítse. Napközben vizet melegítettek vagy krumplit főztek benne.
A kemencében sütött-főzött ételeknek különösen jó ízük volt. A zárt, forró levegőben az étel egyenletesen sült meg, porhanyósan puhává vált, hiszen a hő minden oldalról egyformán érte. Az idősebb emberek, akik még kemencés ételeket fogyaszthattak, egyöntetűen azt állítják, hogy a mai tűzhelyekben sült ételnek közel sincs olyan jó íze, mint amit kemencében készítettek.
|
